Az élet néha...

Az élet néha furcsa.
Sokan azt mondják, felkészít minket a hosszú útra,
Amely csak a végén kezdődik,
S amely lehet, nem is hosszú, s nem is út;
Csak eltűnsz, mint sűrű ködben a kert végi kút.

Az élet néha vicces.
Kezedbe adja a kilincset, hogy lépj ki, ha már sok,
Majd fejbe vág a lapáttal, mellyel betemethetted volna a hatalmas árkot,
Amibe saját oszló holttested dobtad.

Az élet néha kegyetlen.
Megöl, majd feltámaszt, hogy ne te legyél az egyetlen,
Akinek nem kell harcolnia a végéig,
Ami gyorsabban eljön, mint ahogy a repülő felér az égig.

Az élet néha szép.
Elenged, hogy repülj, hisz megy már egyedül is,
Ejtőernyő nélkül szeled a felhőket, nem tudva mennyi van még; mindegy is.
Hiszen álmodban nem gondolkodsz a miérteken,
Csak szállsz, csukott szemmel, súlytalanul, s reméled, hogy haza érsz pénteken.
Mert igaz, hogy tizenharmadika,
De legalább látod szerető családod, kinek előtted sosem volt titka.
(Nem, mint a magamutogató, értéktelen barátoknak, akiken már évek óta túlléptél, s azóta ez elég ritka.)

Az élet néha nehéz,
Hátadra tonnás súlyt cipel, áldozata csupán néhány remegő kéz,
Neked viszont széttört térdek és eltünedező ész,
Mely nem érti, miért ennyire kegyetlen,
Ezért inkább iszik esztelen,
Hogy ne kelljen emlékezni semmire, mi rossz,
S mi lelkére rátelepedő, lemoshatatlan kosz.

Az élet néha fáj.
Sebeket ejt, majd citrommal lelocsolva azokat nevet,
Hiszen te nem érdemled meg, hogy kapj igazi, gyönyörű nevet,
Mellyel később büszkén állhatsz a szikla szélén,
Nem tudva, hogyan, mikor, s miért én.

Az élet néha jó, az élet néha rendes,
De ne várd, mikor mondja azt, hogy elég lesz már, csendet.

Az élet néha...

Semmi

Mi a baj? - kérdezted ma már harmadjára, azonban könnyel telt szemeimről valami elvonhatta figyelmed. Talán egy madár énekelt szépen, talán nem is érdekelt igazán, hiszen neked vannak mások is, én vagyok az egyetlen, aki kétségbeesetten ragaszkodik az utolsó kapaszkodójához.

Semmi - válaszoltam harmadjára is ugyanazt és egy elegáns mosollyal a fal felé fordultam.

Mi lenne? Talán az, hogy lelkem heves hurrikánja éppen ledönteni próbálja magabiztosságom eddig gondosan építgetett picinyke falát? Talán, hogy a mai napig úgy érzem, az általad félre pöckölt cigarettacsikk, az én hátamon leli halálát és ez téged cseppet sem érdekel? Oh, ugyan. Most már igazán kár sajnálkoznod, még akkor is, ha ajkam néma, s neked fogalmad sincs, miken megyek keresztül.

Pedig volt egy időszak - nem is olyan rég - mikor, ha kellett, erőszakkal szedted ki belőlem rossz kedvem okát, melyet aztán egy hanyag bal-egyenessel a padlóra küldtél; soha nem ébredt fel újra.

Vannak azonban mások, akik lelkembe telepedtek, akár a rüh, mely az ember bőre alá bújva keseríti meg életét. Nos, engem nem ilyen kártevő zaklat. Nincsen rá gyógymód, nincsenek tabletták, vagy kenőcsök, nincsen semmi. Saját démonjaim rágnak belülről és már tényleg azt várom, hogy legalább érjenek ki, különben lassan vége... De a fejem átmérője, mintha végtelen lenne. Soha nem szabadulnak, bármennyire akarnak. Nincs kiút a lélek sötét útvesztőjéből.

"Semmi" - csupán ez volt a válaszom. Talán legközelebb észreveszed, hogy nem én vagyok az egyetlen bűnös azzal, hogy könnyíteni akarok a vállamra nehezedő tonnás súlyon, hanem te is, aki napról-napra hordja az egyre nehezebb téglákat és betontömböket. Neked ez talán nem megterhelő, hiszen egyesével cipekedsz, az én térdeim viszont már régóta remegnek, s lassan ketté törnek. Tudod, bármennyire is látszom erősnek, nekem is vannak határaim, ahova sem útlevelem, sem vízumom nincs. Hogyan lépjek így át rajtuk? Akarok egyáltalán? Nem is akarok.

Pakold csak, hordd a téglákat, de ne csodálkozz, ha később nem látszik, csak a kupac, az alatta nyomorgó emberi csonk viszont nincs sehol.

Repülni

A november különös hónap volt Lisa számára. Ilyenkor mindig kilátogatott a temetőbe és rózsát vitt kedvese sírjára, aki immár 6 éve hagyta egyedül ezen a világon.
2011. november 26. Ez volt a végzetes nap, mikor Lisát hazaérkezése során egy levél várta az ajtójában. Akkor már hivatalosan is együtt voltak barátnőjével, Amberrel és naponta találkoztak is.
Az a levél azonban mindent megváltoztatott.
Lisa!
Tudom, hogy ezt nem így kellene megtudnod, és hogy pont te nem érdemled meg ezt, de ma véget vetek neki. Mindennek. Annak ellenére, hogy te mindig biztattál és mondtad, hogy rettenetesen fontos vagyok neked, én még mindig teljesen egyedül éreztem magam. Nem gondoltam, hogy megérdemelsz engem, ahogy azt sem, hogy elég voltam neked. Nem voltam és nem is vagyok, mostmár talán te is tudod.
Tényleg nem akartam, hogy így legyen vége, de tudod mit? Mindig kérdezted, hogy mi volt a legnagyobb vágyam, de sosem feleltem rá egyenesen. Most elmondom, hiszen azt hiszem, ezután a levél után teljesülni fog minden, amit akartam.
Szabadnak lenni, akár egy madár, nem akartam kötöttségeket, nem akartam ezt az előítéletekkel teli világot. Azt sem, ahogy az emberek néztek ránk, mikor az utcán egymás kezét fogva sétáltunk. Nem akartam rosszalló tekinteteket, elítélő szavakat, csalódott monológokat, terhet... Nem akartam ezt az életet.
Senki sem kérdezett meg, mikor megszülettem, hogy akarok - e élni, pedig a válaszom egyértelmű nem lett volna. Mások jogtalanul döntöttek a sorsom felett és ezt soha sem leszek képes megbocsátani. Ahogy azt sem, hogy mindezek után elítéltek, mikor megmondtam nekik, ki vagyok.
Tudod, mit?
Ezek után inkább felmegyek a hegyre és eleget teszek legmélyebb vágyamnak, amit már kicsi korom óta rejtegetek magamban.
Ha legközelebb megkérdeznéd, mit akarok legjobban, azt felelném, repülni. Ma pedig végre teljesül az álmom. Ne sirass meg, csak engedj el, hiszen ez minden, amit valaha is csinálni szerettem volna.
Csókol: Amber

Távoli múlt

Milyen jó is volt a régi poros lakásunk alkoholtól bűzlő padlóján ülni, mikor még alig múltam el 8 éves. Azokat a napokat legszívesebben elfelejteném, de nem tudom, hiszen ha akkor nem lettem volna olyan körülmények között, akkor később sem lettem volna olyan sikeres ember.
Még emlékszem, mikor anya hazajött és puszit nyomott a fejem tetejére köszönés képpen, majd a szobámba küldött, hogy tanuljak. Nem tudta, hogy én minden veszekedésüket hallottam apával, aki általában részegen és betépve szokott hazaesni éjnek idején. Ilyenkor szerettem hallgatni egy kis zenét, amit a már akkor is réginek számító CD lejátszómon tettem be. Szerencsének mondhattam magam, ha esténként volt vihar vagy egyszerűen csak hangosan kopogott az eső az ablakon, mert az elnyomta a kintről jövő szitkozódást és kiabálást.
Utáltam, mikor veszekedtek, de azt még ennél is jobban, amikor apát tíz éves koromban el kellett temetnünk. Nagy valószínűséggel túllőtte magát, az okozta a halálát. Milyen szép halál ez egy alig negyven éves felnőtt férfinek, nem igaz?
Anya a temetés napján vett nekem egy gitárt, amin nagyon szívesen játszottam, még akkor is, ha fogalmam sem volt, hogyan kéne lefogni a húrokat. Aztán később zeneiskolába jártam, ahol végre megtanultam játszani, és ahol felfedezték az angyali hangomat. Énekversenyekre jártam, megnyertem mindent, amit csak lehetett általános iskolában.
Végül leérettségiztem és találtam magam mellé egy párt, aki szeretett és támogatott, bármilyen akadály is jött. Jelentkeztem egy vállalathoz, ahol debütáltam és az álmom valóra vált - híres lettem.
Most pedig itt ülök a házam kanapéján, ölemben kisunokámmal, aki mindenbizonnyal az én tehetségemet örökölte, hiszen már elsős korában zeneiskolába iratták a gyönyörű hangja miatt. Csodálattal a szememben nézem őt, és bár öreg koromban inkább félnem kéne a haláltól, inkább boldog vagyok, mert tudom, hogy egy ilyen kis angyalka fogja átvenni a helyem, ha már nem leszek és egy picit betölti majd az űrt, amit hagyok.

Fájdalom

Testem sziklaszilárdan állt a szakadék szélén, arcomon halvány mosoly játszott, úgy éreztem, minden teljesen rendben volt. A Nap gyenge sugarai simogatták néhol fedetlen bőrömet, a lágy szellő körbelengte alakomat. Nyugalom vett körül. De akkor miért álltam egy szakadék szélén? Ebbe egészen addig nem gondoltam bele, míg le nem néztem.
Sötétség, és félelem fogadott. Hívtak magukhoz, de én csak álltam, megremegő térdekkel, ám még mindig szilárdan. Lassan halk hangok szűrődtek fel, amelyek egyre csak hangosodtak. Kezeimet fülemre tapasztva próbáltam kizárni őket fejemből, de csak rosszabb lett. Bennem voltak, nem odalent. Fájt, de még mindig álltam, tűrtem.
Váratlanul valaki meglökött hátulról. Nem erősen, éppen csak elvesztettem egyensúlyomat egy pillanatra, azonban továbbra sem estem le. Habár gondoltam, ki próbált a mélybe taszítani, nem akartam elhinni. Álltam boldog tudatlanságban, de már nem éreztem magam olyan rendíthetetlennek.
Fejem fájt a hangzavartól, lábaim remegtek a rettentő terhertől, mely rájuk nehezedett. Úgy éreztem, mintha valaki ráült volna a vállamra, és mikor oldalra néztem, valóban megpillantottam az egyik embert, akiben megbíztam. Gúnyos mosolya szinte letörölhetetlen volt arcáról, szemeiben pedig az ölni akarás kiolthatatlan lángja égett. Mindig mondta, hogy félt magától, de én megnyugtattam, hogy ő egy jó ember. Akkor azonban úgy tűnt, mégsem volt igazam.
Újabb lökést éreztem hátamon, minek következtében felkiáltottam, és a térdemre zuhantam. Akkor már kénytelen voltam hátra nézni, kíváncsiságom győzedelmeskedett. Bár ne tette volna! Úgy éreztem, szívem szétszakad, agyam megbénul, szám elnémul.
Soha nem akartam neki rosszat, mindig úgy viselkedtünk, mint egymás megértő terapeutái. Akkor, ott mégis ő akart lelökni engem az örök feledésbe, magányba, boldogtalanságba. Ott állt, akiről soha nem gondoltam volna, hogy ilyenre vetemedik.
Testem gyengén térdepelt a szakadék szélén, arcomon könnyek folytak, úgy éreztem, semmi sem volt rendben. A sötétség bűze körüllengte testem, a magány viharos szele tépte ruhámat. Körülöttem álltak a barátaim, akik egy utolsó rúgással segítettek a kegyetlen halálba.

Sok sikert, viszlát

Egyszer mindennek vége. A szép időknek, de ugyanúgy a rosszaknak is. Én nem régen kerültem ki egy igen rosszból és végtelenül hálás vagyok az égnek, hogy minden úgy történt, ahogy.
Az elején még bizonytalan voltam és féltem, mert minden teljesen kilátástalannak tűnt. Valaki mégis jött és kirángatott engem az önsajnálat, és önmarcangolás nyomorúságos sötétjéből. Valaki, akiről egész addig nem is tudtam, hogy számíthatok rá, akkor mégis jött és összeszedte elhullott darabjaimat, hogy aztán újra kerek egésszé tegyen.
Bármennyire is volt nehéz, ő segített felállni, mindig támogatott, ha már nem bírtak el a lábaim. Szólnom sem kellett neki, ott volt velem, mikor szükség volt rá, mintha előre tudta volna, mi fog történni. Soha nem hagyott összetörni, még akkor sem, amikor sírva kiabáltam vele, kértem, hogy adjuk fel, mert a lelkem már nem bírja ezt a megerőltetést. Jött, megsimogatta a hátam és velem maradt éjjel, hogy beszélgessünk. Volt, hogy egymás karjaiban aludtunk el.
Nem gondoltam volna, hogy egy ember ölelése ennyire megnyugtató is lehet, hiszen egészen addig nem igazán tapasztaltam. Nem volt senkim előtte és úgy gondoltam, még egy olyan nem is lesz, mint ő. Nem is kell. Jó volt egyszer megbolondulni, mert valljuk be, ez történt. Kezdtem azt hinni, hogy mindent elvárhatok tőle, hogy bármi bajom lesz, ugrik is később, de ez nem így történt.
Mondanám, hogy nem érdekelte, de akkor hazudnék. Valahogy mindig megtalált és éreztette velem, hogy nem vagyok egyedül, de az már messze nem volt az, mint régen. Talán annyira nagyravágyó lettem ez alatt az idő alatt, hogy már észre sem vettem, hogy a kis dolgok is ugyanolyan fontosak, mint a nagyok.
Szóval elengedtük egymást. Igen, sírtunk, én legalábbis sírtam. Rossz volt, hiszen az ember nem szívesen szabadul meg a támaszától, az egyetlen biztonságot nyújtó mentsvárától.
Utolsó szavaink fájdalmasak, szinte ólom súlyúak voltak, nekem legalábbis.
"Sok sikert, viszlát!"

Homokóra

Miért múltak el az érzések? Miért nem beszéltünk nyitottabban? Miért nem csókoltál meg akkor? Miért nem lehet semmi sem ugyanolyan, mint régen? Miért változott meg minden? Miért nem figyeltünk jobban egymásra?
Kérdések ezrei rohamozzák meg agyamat, de válasz soha nem érkezik. Késő már megbánni a dolgokat, késő kérdezni. Amikor alkalom lett volna, elszalasztottuk, most pedig márcsak én szenvedek egyedül.
Régen soha nem értettem, a könyvekben miért volt olyan szar a főszereplőnek, most viszont a saját bőrömön tapasztalom az érzést.
A mi időnk lejárt, de én azt sem tudtam, hogy elindult. Késő már, hiszen az utolsó homokszem anélkül rohant át a homokóra vékony testén, hogy egyáltalán észrevettem volna, hogy megfordították. Nehéz szavakat találni akkor, amikor a könnycseppek szívesebben bújnak elő, de őket senki sem veszi észre. Az esővel keveredve hullanak a szürke betonra.
Néha azt kívánom, bár én is víz lennék. Arra mennék, amerre akarok, és azt csinálnám, amihez kedvem van. Nem mardosná szívem a viszonzatlan szerelem sava.
Fáradt vagyok. Nem testileg, lelkileg annál inkább. Emellett szomorú is vagyok, hogy anélkül engedtem el magam mellett az időt, hogy megbecsültem volna az apró pillanatokat. Az átnevetett estéket, öleléseket, és bármennyire is fáj kimondani, az elszalasztott csókokat.
Mit csináljak hát most? Se csók, se ölelés, se bíztató szavak. Egyedül fekszem az ágyamban és az újonan szerzett homokórát nézegetem, ami a polcom tetején áll. A kis szemcsék úgy rohannak a másik oldalra, mintha valaki kergetné őket. Biztosan unalmas lehet egész életükben ezt csinálni, de ők legalább megtanulták, hogy az idő bizony múlik, ha tetszik, ha nem. Minden kicsi pillanatot ki kell élvezni, még akkor is, ha akkor nem tulajdonítunk neki nagy jelentőséget.
Harminc szó, nem sok, annyi sincs, ezért csak arra kérlek, hogy élj meg minden pillanatot, hiszen tudod te is, mindenki homokórája egyszer lejár, akkor pedig már késő lesz megbánni az elszalasztott pillanatokat.